Vörös Démon

Éppen az életem aprócska részletein tűnődöm, mikor bőrömön végigfut a hideg. Egy farkas vonyítása szeli át az éjszakát. Telihold van, ezt még csukott szemmel is megtudom állapítani. Tekintetemet végig hordozom a parkon. Hihetetlenül csodálatos a táj. A fák között átszűrődő fény, a szentjánosbogarak, és az utcai lámpák gyönyörű megvilágítást adnak a környéknek. Levendula és más virágok illatai keverednek a levegőben. Leszakítok egy vörösrózsát a közeli rózsabokorról. Csak ekkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy pillanatra kihagy a szívverésem, s a kezeim ökölbeszorítom. Vérem pillanatokon belül a macskaköves járdára csöpög. A tövisek által felhasított tenyeremből kicsusszan, majd véremben landol a rózsaszál. A kapucnis alak dermedten mered rám. Egy határozott lépéssel megindul felém. A felém közeledő ember kísértetiesen hasonlít valakire. De mielőtt átszelné a minket elválasztó utolsó métereket, irányt vált, s leül egy padra. A rajta keresztülmenő változások iszonyatos tempóval jönnek végre. A lány zokogni kezd, s mintha összetört lelke utolsó darabjai is kiszivárognának testéből. Magam sem értem miért, de saját magam látom. A kétségbeesés megannyi fajtája egyszerre tör rám. Nem hagyhatom cserben. A sötétségben is mellette kell maradnom, hisz talán csak árnyéka vagyok valódi önmagamnak, de még ez is egy erős kötelék, amit se ember, se démon nem szűntethet meg. S e gondolatok közepedte rájövök: elbuktam, s csak árnyéka vagyok régi énemnek, de ettől még érezhetek, sőt, jót is cselekedhetek még a sötétben.